Gondolatok életről és halálról
1958 januárjában történt, hogy egy éjszaka annyi hó esett, hogy reggel nem tudtunk kilépni a házból. Kinéztünk az ablakon és láttuk, hogy az egész utcában hasonló a helyzet. A mi családunk akkor tíz emberből állt. Hat felnőtt és négy gyerek maradt a hó fogságában. A felnőttek nekiálltak ugyan eltakarítani a havat, de kilenc óra tájban véglegessé vált, hogy kár mindenért, aznap nem megyünk iskolába.
Nagyon boldogok voltunk. Rohangáltunk a házban, mindenféle játékokat játszottunk. Felmentünk a padlásra is, ahonnét beláttunk a fél várost. Hó fedte egész Ipolyságot. Egymás között arról beszélgettünk, hogy a havat talán még a következő napra sem lehet eltakarítani, és lehet, hogy egész héten otthon maradhatunk.
És a hó tovább esett. Másnap sem mozdulhattunk ki a házból. Hangosan megünnepeltük, hogy megint elmarad a tanítás, de örömünk már nem volt felhőtlen. Hiszen még az udvarra sem tudtunk kimenni a hó miatt. Délután unatkoztunk , és én összeverekedtem az öcsémmel.
Az unokabátyám (10 éves) azt hallotta anyutól, hogy még egy napra van otthon kenyér, meg tej, de hogy ezután mit eszünk, azt anyu sem tudta. Elkezdtünk félni, és arról beszélgettünk, hogy milyen szörnyű lehet ha az ember a reggeli kakaó nélkül hal éhen. Estefelé nagyapa rosszul lett. Egész nap a havat takarította és a kifáradt a szíve. Abban az időben még nem volt telefonunk . Ha baj volt, mindig engem küldtek orvosért. Csakhogy most ki sem látszottam volna a hóból, és az utcai lámpák sem világítottak. Egész éjszaka nagyapa ágyánál ültünk. Fogtuk a kezét, vigasztaltuk őt, és felváltva hordtuk a mellére a vizes borogatást. Nagymama hangosan imádkozott. Mi gyerekek meg vacogtunk a félelemtől. Ha tovább esik a hó, akkor mi mind meghalunk, és … És akkor mi lesz velünk? Meg az iskolával? Mi lesz a sok játékkal, meg a félévi bizonyítvánnyal?
Az elmúlt napokban egyre gyakrabban jut az eszembe ez a régi történet. És újabb rémmeséket is hallottam azóta, hiszen a félelem kortalan. Tegnap például egy idős néni azt mesélte rendelés közben, hogy a nyolcéves unokája szerint most mindenki meg fog halni, mert a koronavírus olyan pici, hogy az ember észre sem veszi, amikor besurran a szájába. Aztán csak csúszik egyre lejjebb és a végén elégeti az ember egész tüdejét.
Szegény srác. Bizonyára még tőlünk is jobban fél, mert mi akkor 1958 januárjában legalább láttuk az ellenséget, és tudtuk, hogy az életbenmaradásunkért azzal a méteres hóval kell megküzdenünk. De ő mit lát? Semmi különlegeset. Jön megy, él, és lélegzik, ám tudja, hogy minden lélegzetvétel veszélyes lehet. Hiszen ott van a levegőben a korona!
Mi konkrét ellenséggel álltunk szemben, és féltünk. Az ő ellensége viszont egy láthatatlan gonosztevő. Még félni sem lehet tőle, csak szorongani. A félelem egyszerűbb dolog, mint a szorongás. A konkrét ellenségre fel lehet készülni. Ki lehet dolgozni valamilyen taktikát. Fegyvert lehet fogni, páncélt lehet ölteni. De a láthatatlanul ólálkodó orvgyilkosok ellen nincs mit tenni.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy az elmúlt három évtizedben a hírét sem hallottuk ilyen veszélynek. Pontosabban fogalmazva, hallottuk, de mindig elhessegettük magunktól ezt a témát. Éhínség, földrengés, háború mindig másoknál történt. Messze innen, ismeretlen országokban.
Nem szerettünk ilyesmiről beszélni. Minek is beszéltünk volna, hisz nálunk ilyen nem fordulhat elő. Mi védve vagyunk. És most hirtelen kiderült, hogy pontosan olyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint azok az ismeretlen irániak, malájok, meg koreaiak. Mi is csak kapkodunk és tehetetlenkedünk. Félünk, vagy hősködünk. Mert olyan is van, hogy az ember félelmében (és butaságában?) a hőst játssza. De megoldása egyikünknek sincs.
Legalább beszéljünk róla. Sokat, részletesen és pontosan. A beszéd csökkenti a feszültséget és a szorongást. Szóljunk bátran az érzelmeinkről. Arról, hogy mi is nyomorultul érezzük magunkat, emelkedik a gyomrunk, és rohan a pulzusunk. Aztán hallgassuk meg a másikat is. Ne szóljunk közbe, még tanácsot se adjunk neki. Csak hallgassuk figyelmesen. És néha bólintsunk egyet, jelezve, hogy értelek pajtás. Értem az érzelmeidet.
A folyamatos komunikációra a gyereknek még nagyobb szüksége van, mint nekünk, felnőtteknek. Neki „muszáj“kimondani a félelmeit és a megérzéseit, különben megbetegszik. És ne felledjük, most nem magyarazátokra, vagy kioktatásra van szüksége, hanem együttérző hallagatásra. Egy érintésre. Egy simogatásra.
És ami a legnehezebb feladat: beszélnünk kellene a halálról is. Így írom, hogy „kellene“, mert mondjuk ki őszintén nem tudunk a halálról beszélni. Mindig is kerültük ezt a témát. Nincsenek rá megfelelő szavaink. Voltak, de már elfeledtük őket. Kimentünk a gyakorlatból.
Amikor nagyapám haldoklott, hazahoztuk őt a kórházból, hogy a legnehezebb pillanatokban köztünk lehessen. Fogtuk a kezét és ezerszer is elmondtuk neki, hogy ne féljen, itt vagyunk vele. Ha egy mai nagypapa haldoklik, gyorsan beviszik őt a kórházba. Mert mit is csinálnánk vele otthon? És különben is, mit mondanánk a gyereknek, ha meglátná a halott nagyapát.
Azt ugyan jól tudjuk, hogy a kórházban sem tudnak rajta segíteni, de ha ott van, akkor legalább nem látjuk azokat az utolsó perceket.
Ott az orvos. Kínlódjon vele ő. (És figyeljék csak meg, az utóbbi időben többször előfordult, hogy a hozzátartozók nekimentek az orvosnak. Merthogy az nem lézetik, hogy nagyapa csak úgy meghalt. Biztosan valami műhiba történt.)
Csakhogy az orvosok nagy része ugyanúgy nem tud „viselkedni“, a haldoklóval szemben, mint mi Mond valami közhelyet (fogunk mi még táncolni az unokája esküvőjén) aztán kimegy a szobából.
Attól tartok, hogy az elkövetkező időben nem tudjuk majd kikerülni ezeket a helyzeteket. A koronavírus járvány át fogja rendezni az értékrendünket és az egész életünket. Nem menekülhetünk előle. Nincsenek kiskapuk és nincsenek összeköttetések. Készüljünk fel rá, és készítsük fel a gyerekeinket is.
Hunčík Péter
Kérdések: Hogyan kezeljük a mindannyiunkra nehezedő nyomást? Hogyan birkózzunk meg a bizonytalansággal? Hogyan éljük túl egymás bántása nélkül az összezártságot? Hogyan ápoljuk a társas kapcsolatainkat izoláltan is?
Az egy teljes napot arra szeretnénk használni, hogy az alkotóműhely keretében ne csak megtervezzünk, de létre is hozzuk néhány megoldásnak legalább az alapjait. Hogy melyeket, azt a résztvevők döntik majd el.